Gruber Andrea

Igazi varázslat, amit ez a srác csinál: néhány percre kisgyerekké változtat mindenkit, aki figyeli őt és hatalmas, szivárvány színű, szélben táncoló buborékjait. Még a komor ábrázatú öltönyösök is megállnak, és mosolyogva figyelik, a japán turisták szája tátva marad.

Csak úgy kattognak a budapesti Vörösmarty téren fényképezőgépek. Adam Chaise buborék show-ján mindenki elámul, legyen bár kutyát sétáltató néni, kiskosztümös business woman, iskolából kiszabaduló kamasz, vagy shoppingolni induló fiatal lány. És nem volt kivétel a DTK Show stúdiójában ülő néző és a sokat látott stábtagok sem. Adam idén nyáron a Sziget fesztiválra jött Budapestre, de aztán annyira megtetszett neki Magyarország, hogy egyszerűen itt ragadt.

Azt mondja, itt megtalálta azt a szeretetet, amire vágyott, s mivel a magyarok szerinte különlegesen kedves emberek, egyelőre nem tervezi, hogy továbbáll. A Párizsból jött, algériai származású Adam nemcsak hatalmas mikrofonsérója miatt különleges: golfkocsiból átalakított, gitártokkal, zászlókkal, plüss tigrissel és majmocskákkal, műanyag lavórokkal telepakolt taligája már önmagában is igazi látványosság. A valódi csoda pedig a gitártokból bújik elő: egyedi, kézzel készített buborékfújó eszközök, és a titkos recept alapján készülő szappanos folyadék, amiből Adam embernagyságú buborékokat repít az égbe.

Adam hosszú évek óta utazgat Európában, mindig is az volt az álma, hogy minél többet lásson a világból, és minél több embernek adhasson. Kemény munkával összespórolta a pénzt egy kerékpárra, és azzal kezdte járni a világot. Áttekert Algériából Tunéziába, Tunéziából Líbiába, s szinte eggyé vált bringájával. A kerékpár a sokezredik kilométer után felmondta a szolgálatot. A fiú Franciaországban vette meg élete második bicaját, amivel a Tour de France teljes útvonalát is végigtekerte, nem sokkal később azonban ellopták a számára oly sokat jelentő járgányt. Amikor megismertük küzdelmekkel, kalandokkal teli történetét, nem is volt kérdés, hogy meghívjuk őt a DTK Show-ba, hadd varázsolja el a tévénézőket is gyönyörű buborékjaival. Adam nagyon lelkesen készült a show-ra, elkezdett új, elképesztő buborékfújó eszközöket gyártani, hogy lenyűgözzön minket és a show nézőit. Külön „ünneplős” ruhát vett magának a felvételre, és saját kezével készített ékszereket hozott ajándékba Krisztának, valamint a műsor két másik vendégének, Szulák Andreának és Kiss Tibinek, a Quimby frontemberének.

Szívét-lelkét beleadta a felkészülésbe, és nem is volt kérdés, hogy mi szeretnénk ezt meghálálni neki valamivel. Krisztától jött az ötlet, hogy ajándékozzuk meg egy különleges biciklivel. Dóri, a szerkesztőség egyik lelkes bringása azonnal a kezébe vette a szervezést, és felvette a kapcsolatot a Rocket Bikes bringaműhellyel, akik egy igazi magyar Csepel kerékpárt újítottak fel, és alakítottak át Adam számára. Adam a stúdióban kapta meg az egyedi, külön neki készült járgányt. A reakciója váratlan volt, és megrázó...

Így készült a csodabringa:

A családomban kivétel nélkül mindenkinek van hallása. Majdnem kivétel nélkül.

Anyám a rádió gyermekkórusában énekelt, az öcsém a Déryné vándorszíntársulattal járta a megyét. A férjemnek rockzenekara volt az egyetemen. Ha én kezdek énekelni… akkor a gyerekem kimenekül a szobából. Amíg nem volt képes önálló helyváltoztatásra, bömböléssel reagált. Azóta egyszerűen csak elrohan. Aztán a família egyszer fölvette, majd visszajátszotta nekem a dalolásomat, ebből már értettem, és feladtam a próbálkozást. Erre jött ez a show, és jött a harmadik adás...

Papíron jó ötletnek tűnt csupa zenészt, köztük világhírűeket hívni. Aztán, amikor egy stúdióban találtam magam Bryan Ferryvel, Szakcsi Lakatos Bélával és Simonyi Andrással – beleremegett a lábam. Nyugi, ezúttal nem lehetett észrevenni, csak befelé... Végül persze kiderült, hogy mindenki teljesen normális, ha beszélgetni kell, csak dalolva okoznak reménytelenül kisebbrendűségi érzést a magam fajta botfülűeknek.

Simonyi András elmesélte, hogyan lettek majdnem kollégák Whoopi Goldberggel, aki magyar nagykövet akart lenni – és komolyan gondolta. A rockdiplomata egyébként a mai napig Colbert hídnak hívja a Megyeri hidat. Nem csoda, hiszen végigturnézta a nagy amerikai tévéshow-kat az elnevezéses sztorival, Stephen Colberttel pedig azóta is spanok. Hozzánk viszont valami különlegesebbet hozott: egy gitárt, amely megjárta Bill Clinton beiktatási ünnepségét, méghozzá Bob Dylan kezében. Azóta a clevelandi Rock and Roll Hall of Fame dísze, most épp ideiglenesen Budapesten lehet megnézni. Simonyi még privát tárlatvezetést is tartott a stábnak a Kogartban a felvétel után. Ott vitrinbe zárták a hangszert, de én a stúdióban még a kezembe is vehettem – kínosan ügyelve arra, hogy el ne áruljam: egy gitár nekem csak egy gitár. Na jó, persze Bob Dylan nekem is Bob Dylan – az, hogy nem tudok énekelni, nem jelenti azt, hogy egy akváriumban élek.

Bryan Ferry viszont szemet vetett a Dylan-gitárra. Hozzáteszem, a Roxy Music énekese, aki maga is élő legenda, annyira nagy rajongó, hogy egy egész album Bob Dylan-feldolgozást fölvett néhány éve. Ferry és zenekara lenyomta az év koncertjét az Arénában, másnap jöttek a stúdióba, láthatóan fáradtan. Nem volt körülöttük semmiféle világsztáros vircsaft. Húsz üveg sört kértek az öltözőikbe, meg néhány szendvicset.

A Kunigunda utcai bázis B épületében megállt az élet, amikor zenélni kezdtek. Nem csoda, Ferrynek hihetetlen sármja van a színpadon. Bejött a székházba egy 67 éves kordzakós, sálba tekert nagypapa, és a Slave to love után leült velem szembe egy remekbe szabott fekete zakóba bújtatott félisten. Aki Lady Gagához hasonlította magát, és aki teljesen kész volt, amikor szembesítettük néhány, ma már inkább vicces régi fotójával. Amikor pedig átnyújtottam neki a születésnapi ajándékát, közölte, hogy ő akkor inkább mégis a Dylan-gitárt vinné el, ha nem gond. De, sajnos, gond volt. Pedig szívem szerint én odaadtam volna neki.

Diseri Dóra: A Beköltöző Show

Ezt a bejegyzést már az új szobából írom. Egy nappal az első adás előtt költözhettünk be ide, a végleges helyünkre. Az augusztust és a szeptembert még egy ablaktalan szobában dolgoztuk végig, ahol a „friss” levegőt az jelentette, ha bekapcsoltuk a légkondit…

Szóval mindenki örült az új szobának, ahol már mindenkinek van asztala, majdnem) mindenkinek számítógépe és ahol - nem utolsó sorban - nyithatóak az ablakok. És az utcára néznek. Pontosabban arra a „medencére”, amit mi MTV-sek csak „kacsaúsztatónak” hívunk. (Ez tulajdonképpen egy feszített víztükör a főbejárat mellett, ami csak azért van, mert „szép”. Este ki van világítva, tavaly pedig egy kacsapár költözött ide a Dunáról, akik konkrétan itt éltek, ezért is ragadt rá a medencére a „kacsaúsztató” név. ) A költözés napjára behoztam a kamerámat. Megpróbáltam megörökíteni, ki hogyan lakja be az új helyet.

Mára belaktuk. És nemcsak parafatáblánk meg tévénk van, hanem gyűlnek az adásokkal kapcsolatos „ereklyék” is. A chilei bányásztól kapott kő, a stábfotók, a pestszentimrei gyerekek zászlói….Lehet, lassan újra költöznünk kell… Ha így folytatjuk, hamar kinőhetjük ezt a szobát is :)

Sok kis chilei zászló. Egytől egyig a Pestszentimrei Ady Endre Általános Iskola diákjai készítették nekünk. Közülük többen tanulási és magatartási problémával küzdenek: dislexiával, disgráfiával vagy discalculiával. Azaz önhibájukon kívül nehezen megy nekik az írás, az olvasás vagy a számolás. Semmiben sem különböznek a hasonló korú gyerekektől csak több figyelemmel, több türelemmel kell hozzájuk fordulni. A pedagógusok felismerték, hogy kiemelkedően sok közöttük a képzőművészeti, zenei, előadóművészi vagy sporttehetség. Mikor megérkeztünk, már javában zajlott a zászlófestés, de volt, aki papír helyett anyagra festett, sőt az egyik kislány, akinek a forgatás előtt egy nappal volt a születésnapja, külön üvegtálat készített Mariónak. Érkezésünkkor a gyerekek még megszeppenve ültek a teremben, de miután elkezdtük játszani a filmeset, egyre bátrabban hívott mindenki az asztalához, nehogy elfelejtsük felvenni az ő munkáját. Fegyelmezettek voltak, minden operatőri kérést igyekeztek a lehető legjobban végrehajtani, és közben meséltek az iskoláról, kérdeztek a bányászról, és kíváncsiak voltak az egész stáb véleményére a Star Warsról, ami jól láthatóan sokak kedvence az osztályban. Búcsúzóul a szerkesztőség is kapott egy kézzel rajzol chilei címert valamint egy jojót, a DTK Show csapata pedig ígéretet tett, hogy még visszatér, hogy közösen elkészítsük az iskoláról szóló imidzsfilmet. Köszönjük nekik és tanáraiknak, hogy még vidámabban üdvözülhettük Mariót!

Ha tehetik, segítsenek Önök is nekik:

Pestszentimrei Ady Iskola Gyermekeiért Alapítvány

1188 Budapest, Ady Endre utca 46-48.

Bankszámlaszám: 11718000-20341189

„A sas leszállt” – ez a három szó villant meg a kijelzőn, és én majdnem nekicsorogtam az előttem álló kocsinak.  Nem túl szerencsés szokás, de nem bírom ki, hogy a piros lámpánál ne nézzem meg azonnal, ha esemesem érkezik. Ha a lányom ott van az autóban, ilyenkor félig nevetve, félig bosszúsan rám szól: „mama, ne babrálj, kezed a kormányon!”

De aznap este nem volt velem. Hazafelé tartottam a tévéből, és majd’ kiugrott a szívem a helyéről, amikor megláttam Attila üzenetét. Hát megérkezett. A show első külföldi vendége, aki 12 648 kilométert tett meg miattunk, Magyarországon van. A DTK show stábja, szerkesztőstül, producerestül, gyártásvezetőstül, minimum két hétig nem vett levegőt az izgalomtól. Egy emberként remegtünk, hogy 1. tényleg eljöjjön, 2. tényleg olyan jó arc legyen, mint azt a YouTube videók alapján sejtettük. Hát most itt van, és hamarosan minden kiderül.

Már nem emlékszem, pontosan kinek jutott az eszébe, hogy meghívjuk a chilei bányaszerencsétlenség egyik túlélőjét. De arra igen, hogy a sokadik szerkesztőségi értekezleten ültünk, ahol röpködtek a nevek és egymást követték az ötletek. Az egyértelmű volt, hogy az első műsorba nagyon kell egy húzótörténet, egy olyan exkluzív vendég, aki addig egy magyarországi televíziós produkcióban sem volt. Csak nálunk, csak önöknek, csak ma este... értitek. Az ösztöneim azt súgták, hogy ezzel a bányásszal sokkal többre megyünk majd, mint bármelyik hollywoodi sztárral. Mert ő egészen biztos, hogy emberből van. A története pedig nem is lehetne valódibb. Ne tehetek róla, tizenöt év hírújságírásnak köszönhetően belém égett az igazi történetek szeretete, és ez az ember jobban érdekelt, mint bármelyik filmsztár.

Marióval még a Híradó székében találkoztam először – a monitoron keresztül. Akkoriban, mint mindenki más a világon, mi is percről percre követtük a 33 chilei bányászembernek a sorsát, akiket elnyelt a föld. Lélegzetvisszafojtva számoltuk a napokat, egészen a 69-dikig. Borzongva olvastuk a történet részleteit a napi egy kanál tonhalkonzervről, a föld alatti imákról, az éhségtől, a sötétségtől és a bezártságtól már-már a kannibalizmust fontolgató férfiakról. Nem őt hozták ki elsőnek (csak másodiknak), de azonnal feltűnt. A széles mosolya, a képernyőn keresztül is sugárzó energiája, a bőréből kiugró életkedve. Amikor a külföldi vendégek szervezésével megbízott munkatársunk, Péter megüzente, hogy Mario Sepulveda igent mondott a meghívásunkra, azonnal megjelent előttem a kép, ahogy szinte kipattan a kapszulából és visszaordít az őt ünneplő tömegre. "Chi-chi-chi-le-le-le! Los mineros de Chile!" Olyan volt, mintha nem is a föld alól szabadult volna éppen, több mint két hónap után...

Marióra és Kattyra, a feleségére (egy zárójeles megjegyzés: a hölgyet Elvira Fuentalbának hívják, úgy is szólítottam be a stúdióba, de aztán gyorsan kiderült, hogy gyerekkora óta ő mindenkinek egyszerűen csak Katty, úgyhogy ebben maradtunk) úgy vigyáztunk, mint a hímes tojásra. Szerkesztő-riporter kollégám, Vogyerák Anikó, aki addigra már azt is tudta, hogy Mariónak hol, hány fogtömése van, ment értük a repülőtérre, és egészen elutazásukig szinte még a vécére is elkísérte őket. A bányász és bányászné érkezésének híre gyorsan eljutott a chilei nagykövethez is, aki ragaszkodott hozzá, hogy Anikó és a stáb diplomatatársaságban várakozzon Ferihegyen, egy chilei zászló és egy nagy tálca diós-mákos bejgli társaságában. Utóbbi körülbelül három perc alatt elfogyott, Katty és Mario ugyanis farkaséhesen szállt ki a gépből.

Én másnap délután találkoztam velük először, az öltöző és a sminkszoba között. „Szükségem van egy másik ingre, mert ezt véletlenül leettem!” – mondta széles mosollyal, mielőtt még bemutatkozhattam volna. És ezzel a lendülettel teljesen megnyugtatott, amire szükség is volt. Addigra ugyanis már olyan ideges voltam, hogy a fönt említett vendégszervezőnket, Pétert is Mariónak szólítottam. Végül egy halvány rózsaszín inget sikerült szerezni neki. Mármint Mariónak, nem Péternek. Ezek után már egyáltalán nem lepett meg, hogy az interjú olyan volt, mintha egy régi barátommal beszélgetnék. A stúdióba lépve megölelt és arcon csókolt, aztán elhelyezkedett a kényelmes kanapén, mintha csak otthon lenne a tévé előtt. Éppen egy év telt el a bányaomlás óta. A velem szemben ülő ember egy évvel ezelőtt még nem tudta, hogy vajon túléli-e a következő napot. Vagyis... ez így nem igaz: Mario azt mondja, ő végig tudta, hogy életben marad. Mi, a többiek viszont nem voltunk ebben olyan biztosak. Figyeltem, ahogy ott ült a kanapén, hallgattam, ahogy mesél, összeszorult a torkom, amikor könnyes lett a szeme, és a végén hálás voltam neki, hogy mindannyiunkat megnevettetett, ahogy bemutatta, hogyan rúdtáncolt a többieknek.

És amikor már azt hittem, ez a találkozás nem lehet emlékezetesebb, benyúlt a saját kezűleg varrt bányásztáskájába, és kivett belőle egy nagyjából öt centis, csillogó követ. „Amikor tudtam, hogy mennem kell föl, a felszínre, bepakoltam a táskámba néhányat a bánya köveiből. Nekem ezek a szabadságot és a reményt jelképezik. A bánya bejáratánál, a chilei elnök kapta az elsőt. Ezt pedig neked hoztam.” Nem akartam rögtön az első adásban elbőgni magam, de majdnem sikerült.

A követ bekereteztük, és azóta a szerkesztőség falát díszíti. A szabadságra és a reményre emlékeztet minket is, és arra, hogy minden milyen nagyon relatív... Mario érzelmi hullámvasútra ültetett minket – engem, a közönséget, a stábot, mindenkit. Egy egyszerű ember, a szó legnemesebb értelmében. De többet ért nekünk, mint bármelyik hollywoodi világsztár. Szerencsés vagyok, hogy találkozhattam vele.  

D. Tóth Kriszta – a tévés, akit mindenki ismer. D. Tóth Kriszta – októbertől úgy, ahogy még sose láttuk.

Új szerepben tér vissza Magyarország egyik legkedveltebb televíziós személyisége. A kedd esténként az m1-en jelentkező DTK – D. Tóth Kriszta Show a talkshow műfaját hozza vissza a képernyőre. Az egykori híradós, brüsszeli tudósító és meseíró önálló szórakoztató műsora olyan lesz, mint Kriszta maga: barátságos, jókedvű, tartalmas és érdekes. Nem szemtelen, de nem is udvariaskodó. Nem tudományos, nem unalmas, de nem is közönséges vagy hivalkodó. Magyar és külföldi sztárvendégeivel és civil példaképekkel, megindító vagy éppen mulatságos történeteivel a DTK Show pontosan az, amit a talkshow jelent: egy magával ragadó showműsor őszinte beszélgetésekkel, valódi történetekkel.

Hát ez :)