A családomban kivétel nélkül mindenkinek van hallása. Majdnem kivétel nélkül.
Anyám a rádió gyermekkórusában énekelt, az öcsém a Déryné vándorszíntársulattal járta a megyét. A férjemnek rockzenekara volt az egyetemen. Ha én kezdek énekelni… akkor a gyerekem kimenekül a szobából. Amíg nem volt képes önálló helyváltoztatásra, bömböléssel reagált. Azóta egyszerűen csak elrohan. Aztán a família egyszer fölvette, majd visszajátszotta nekem a dalolásomat, ebből már értettem, és feladtam a próbálkozást. Erre jött ez a show, és jött a harmadik adás...
Papíron jó ötletnek tűnt csupa zenészt, köztük világhírűeket hívni. Aztán, amikor egy stúdióban találtam magam Bryan Ferryvel, Szakcsi Lakatos Bélával és Simonyi Andrással – beleremegett a lábam. Nyugi, ezúttal nem lehetett észrevenni, csak befelé... Végül persze kiderült, hogy mindenki teljesen normális, ha beszélgetni kell, csak dalolva okoznak reménytelenül kisebbrendűségi érzést a magam fajta botfülűeknek.
Simonyi András elmesélte, hogyan lettek majdnem kollégák Whoopi Goldberggel, aki magyar nagykövet akart lenni – és komolyan gondolta. A rockdiplomata egyébként a mai napig Colbert hídnak hívja a Megyeri hidat. Nem csoda, hiszen végigturnézta a nagy amerikai tévéshow-kat az elnevezéses sztorival, Stephen Colberttel pedig azóta is spanok. Hozzánk viszont valami különlegesebbet hozott: egy gitárt, amely megjárta Bill Clinton beiktatási ünnepségét, méghozzá Bob Dylan kezében. Azóta a clevelandi Rock and Roll Hall of Fame dísze, most épp ideiglenesen Budapesten lehet megnézni. Simonyi még privát tárlatvezetést is tartott a stábnak a Kogartban a felvétel után. Ott vitrinbe zárták a hangszert, de én a stúdióban még a kezembe is vehettem – kínosan ügyelve arra, hogy el ne áruljam: egy gitár nekem csak egy gitár. Na jó, persze Bob Dylan nekem is Bob Dylan – az, hogy nem tudok énekelni, nem jelenti azt, hogy egy akváriumban élek.
Bryan Ferry viszont szemet vetett a Dylan-gitárra. Hozzáteszem, a Roxy Music énekese, aki maga is élő legenda, annyira nagy rajongó, hogy egy egész album Bob Dylan-feldolgozást fölvett néhány éve. Ferry és zenekara lenyomta az év koncertjét az Arénában, másnap jöttek a stúdióba, láthatóan fáradtan. Nem volt körülöttük semmiféle világsztáros vircsaft. Húsz üveg sört kértek az öltözőikbe, meg néhány szendvicset.
A Kunigunda utcai bázis B épületében megállt az élet, amikor zenélni kezdtek. Nem csoda, Ferrynek hihetetlen sármja van a színpadon. Bejött a székházba egy 67 éves kordzakós, sálba tekert nagypapa, és a Slave to love után leült velem szembe egy remekbe szabott fekete zakóba bújtatott félisten. Aki Lady Gagához hasonlította magát, és aki teljesen kész volt, amikor szembesítettük néhány, ma már inkább vicces régi fotójával. Amikor pedig átnyújtottam neki a születésnapi ajándékát, közölte, hogy ő akkor inkább mégis a Dylan-gitárt vinné el, ha nem gond. De, sajnos, gond volt. Pedig szívem szerint én odaadtam volna neki.
