„A sas leszállt” – ez a három szó villant meg a kijelzőn, és én majdnem nekicsorogtam az előttem álló kocsinak.  Nem túl szerencsés szokás, de nem bírom ki, hogy a piros lámpánál ne nézzem meg azonnal, ha esemesem érkezik. Ha a lányom ott van az autóban, ilyenkor félig nevetve, félig bosszúsan rám szól: „mama, ne babrálj, kezed a kormányon!”

De aznap este nem volt velem. Hazafelé tartottam a tévéből, és majd’ kiugrott a szívem a helyéről, amikor megláttam Attila üzenetét. Hát megérkezett. A show első külföldi vendége, aki 12 648 kilométert tett meg miattunk, Magyarországon van. A DTK show stábja, szerkesztőstül, producerestül, gyártásvezetőstül, minimum két hétig nem vett levegőt az izgalomtól. Egy emberként remegtünk, hogy 1. tényleg eljöjjön, 2. tényleg olyan jó arc legyen, mint azt a YouTube videók alapján sejtettük. Hát most itt van, és hamarosan minden kiderül.

Már nem emlékszem, pontosan kinek jutott az eszébe, hogy meghívjuk a chilei bányaszerencsétlenség egyik túlélőjét. De arra igen, hogy a sokadik szerkesztőségi értekezleten ültünk, ahol röpködtek a nevek és egymást követték az ötletek. Az egyértelmű volt, hogy az első műsorba nagyon kell egy húzótörténet, egy olyan exkluzív vendég, aki addig egy magyarországi televíziós produkcióban sem volt. Csak nálunk, csak önöknek, csak ma este... értitek. Az ösztöneim azt súgták, hogy ezzel a bányásszal sokkal többre megyünk majd, mint bármelyik hollywoodi sztárral. Mert ő egészen biztos, hogy emberből van. A története pedig nem is lehetne valódibb. Ne tehetek róla, tizenöt év hírújságírásnak köszönhetően belém égett az igazi történetek szeretete, és ez az ember jobban érdekelt, mint bármelyik filmsztár.

Marióval még a Híradó székében találkoztam először – a monitoron keresztül. Akkoriban, mint mindenki más a világon, mi is percről percre követtük a 33 chilei bányászembernek a sorsát, akiket elnyelt a föld. Lélegzetvisszafojtva számoltuk a napokat, egészen a 69-dikig. Borzongva olvastuk a történet részleteit a napi egy kanál tonhalkonzervről, a föld alatti imákról, az éhségtől, a sötétségtől és a bezártságtól már-már a kannibalizmust fontolgató férfiakról. Nem őt hozták ki elsőnek (csak másodiknak), de azonnal feltűnt. A széles mosolya, a képernyőn keresztül is sugárzó energiája, a bőréből kiugró életkedve. Amikor a külföldi vendégek szervezésével megbízott munkatársunk, Péter megüzente, hogy Mario Sepulveda igent mondott a meghívásunkra, azonnal megjelent előttem a kép, ahogy szinte kipattan a kapszulából és visszaordít az őt ünneplő tömegre. "Chi-chi-chi-le-le-le! Los mineros de Chile!" Olyan volt, mintha nem is a föld alól szabadult volna éppen, több mint két hónap után...

Marióra és Kattyra, a feleségére (egy zárójeles megjegyzés: a hölgyet Elvira Fuentalbának hívják, úgy is szólítottam be a stúdióba, de aztán gyorsan kiderült, hogy gyerekkora óta ő mindenkinek egyszerűen csak Katty, úgyhogy ebben maradtunk) úgy vigyáztunk, mint a hímes tojásra. Szerkesztő-riporter kollégám, Vogyerák Anikó, aki addigra már azt is tudta, hogy Mariónak hol, hány fogtömése van, ment értük a repülőtérre, és egészen elutazásukig szinte még a vécére is elkísérte őket. A bányász és bányászné érkezésének híre gyorsan eljutott a chilei nagykövethez is, aki ragaszkodott hozzá, hogy Anikó és a stáb diplomatatársaságban várakozzon Ferihegyen, egy chilei zászló és egy nagy tálca diós-mákos bejgli társaságában. Utóbbi körülbelül három perc alatt elfogyott, Katty és Mario ugyanis farkaséhesen szállt ki a gépből.

Én másnap délután találkoztam velük először, az öltöző és a sminkszoba között. „Szükségem van egy másik ingre, mert ezt véletlenül leettem!” – mondta széles mosollyal, mielőtt még bemutatkozhattam volna. És ezzel a lendülettel teljesen megnyugtatott, amire szükség is volt. Addigra ugyanis már olyan ideges voltam, hogy a fönt említett vendégszervezőnket, Pétert is Mariónak szólítottam. Végül egy halvány rózsaszín inget sikerült szerezni neki. Mármint Mariónak, nem Péternek. Ezek után már egyáltalán nem lepett meg, hogy az interjú olyan volt, mintha egy régi barátommal beszélgetnék. A stúdióba lépve megölelt és arcon csókolt, aztán elhelyezkedett a kényelmes kanapén, mintha csak otthon lenne a tévé előtt. Éppen egy év telt el a bányaomlás óta. A velem szemben ülő ember egy évvel ezelőtt még nem tudta, hogy vajon túléli-e a következő napot. Vagyis... ez így nem igaz: Mario azt mondja, ő végig tudta, hogy életben marad. Mi, a többiek viszont nem voltunk ebben olyan biztosak. Figyeltem, ahogy ott ült a kanapén, hallgattam, ahogy mesél, összeszorult a torkom, amikor könnyes lett a szeme, és a végén hálás voltam neki, hogy mindannyiunkat megnevettetett, ahogy bemutatta, hogyan rúdtáncolt a többieknek.

És amikor már azt hittem, ez a találkozás nem lehet emlékezetesebb, benyúlt a saját kezűleg varrt bányásztáskájába, és kivett belőle egy nagyjából öt centis, csillogó követ. „Amikor tudtam, hogy mennem kell föl, a felszínre, bepakoltam a táskámba néhányat a bánya köveiből. Nekem ezek a szabadságot és a reményt jelképezik. A bánya bejáratánál, a chilei elnök kapta az elsőt. Ezt pedig neked hoztam.” Nem akartam rögtön az első adásban elbőgni magam, de majdnem sikerült.

A követ bekereteztük, és azóta a szerkesztőség falát díszíti. A szabadságra és a reményre emlékeztet minket is, és arra, hogy minden milyen nagyon relatív... Mario érzelmi hullámvasútra ültetett minket – engem, a közönséget, a stábot, mindenkit. Egy egyszerű ember, a szó legnemesebb értelmében. De többet ért nekünk, mint bármelyik hollywoodi világsztár. Szerencsés vagyok, hogy találkozhattam vele.